Faludy György (1910–2006)


Egy magyar méltatója a huszadik századi magyar költészet Odüsszeuszának nevezte őt, aki messzi földeket és tengereket megjárt, és megküzdött kora mitologikus szörnyeivel, mielőtt szülőföldjére végleg visszatérhetett. A hasonlat főleg akkor helytálló, ha nem csak Homérosz Odüsszeuszára gondolunk, hanem a későbbi epikai hagyomány hősére is, aki a kérőkkel való leszámolás próbatétje után és az ebből támadt konfliktusok miatt újabb hosszú bolyongásra kényszerült, és csak hajlott korában talált maradandó megnyugvást Ithaka földjén.

Faludy György zsidó polgári család gyermekeként született Budapesten, apja vegyészetet tanított egy felsőfokú ipariskolában. Fiát a bölcsészeti pályára irányították hajlamai, és ő korán jelentkezett vándorösztöne, valamint nyelvi könnyedsége sugallatára felsőfokú tanulmányait külföldön, a bécsi, berlini, párizsi és grazi egyetemeken végezte el.

Hazatérve újságíró lett, de igazában a költői pálya vonzotta. 1937-ben adta ki Villon balladái című kötetét, amely átköltésekből és Villon modorában írt saját verseiből állt össze. „Semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól nem ijedtem meg, és amennyire lehetséges, még a Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni”, írta e kötetéről a költő. Először minden kiadó elutasította a botránytól félve, mire Faludy saját költségén, baráti kölcsönökből adta ki a művet a könyvnapra, és még aznap elkapkodták minden példányát. Most már akadt kiadó is, és a siker tartósnak bizonyult. A német megszállásig tizenkét nagy példányszámú kiadás kelt el, a Zeneakadémián rendezett Villon-esteken a legkiválóbb színészek adták elő éveken át a balladákat.

Az eredetihez képest túlszínezett, terjengős, hatásvadászó és kajánul szabad szájú verseket sok támadás is érte, nem is minden alap nélkül. Kétségtelen érdemük volt viszont, hogy ráirányították a tágabb közönség figyelmét az addig csak kevesek által ismert nagy középkori költőre, és mintegy kikövezték az utat a műveiből készült hiteles fordítások későbbi fogadtatásához – ezek elsősorban Szabó Lőrincnek és Vas Istvánnak köszönhetők. Ami pedig Faludyt illeti, egy nemzedéknyi időre, sőt azon túl is leginkább ez a kötet képviselte őt a versolvasók sokaságának tudatában (válogatásunkban kettő található a gyűjteményből: Ballada a Senki Fiáról és A haláltánc-ballada); a legutóbbi időkig a negyvenet is meghaladta kiadásainak száma. Egy ízben a költő meg is jegyezte némi öniróniával, hogy fél évszázadon át úgy volt Villonnal, mint a díva a hiú partnerével, aki mindig eléje állt a színpadon.

Ausztria német megszállása, a hazai szélsőjobboldal erősödése és egy új háború egyre érezhetőbb fenyegetése megérlelte a költőben az elhatározást, hogy egy szabadabb világba távozik. Pesszimizmusát igazolták az évek, sok költő kortárs sorsa, aki áldozatául esett a fasizmusnak, a nyilas terrornak; az ő otthonmaradt húgát is a Dunába lőtték, könyvei pedig máglyára kerültek. 1938-ban kedves Párizsába ment, ahol sok jeles honfitársával találkozott, akik ugyancsak a barbárság elől menekültek el. És lám, két év múlva a város már a németek kezén volt, neki pedig most valóban az életét kellett mentenie. Kalandos úton jutott el Dél-Franciaországba, onnan egy rozzant hajón Marokkóba, és végül az Egyesült Államokba. Ezeknek az éveknek az élményeit örökítik meg kötetünkben az Érzékeny utazás; Hullák, kamaszok, tücsökzene; Marokkó; Fagylaltmaradék; Arab tanárral sakkozom és Sánta teve című versek.

Új hazájában Faludy sok kiváló demokrata honfitársával találkozott, akik már előtte oda menekültek, egyebek közt nagybátyjával, Szilárd Leóval, a neves atomfizikussal. Hamarosan a Szabad Magyar Mozgalom nevű szervezet titkárává és a mozgalom Harc című lapjának szerkesztőjévé választották. Faludy hálás volt az Egyesült Államoknak, amiért tevékenyen vállalta a fasizmus elleni háború támogatását, és ezt a hálát azzal fejezte ki, hogy önkéntesen hadi szolgálatra jelentkezett hadseregébe. Ám nem az európai, hanem a japán frontra küldték, a csendes-óceáni szigetekre; itt töltött három évet híradós szolgálatban, majd a hadsereg lapjának a szerkesztőségében.

A háború befejeződése után egyre inkább erőt vett rajta a honvágy, és megfogamzott benne a hazatérés gondolata. Nem volt könnyű a döntés számára. Már évek óta élt benne a felismerés, hogy Adolf Hitler és Joszif Sztálin birodalma nem sokban különbözik egymástól, és sejtette, hogy a bolsevizmus a szovjet megszállás alá került Magyarország számára súlyos fenyegetést jelent. Óvták a kockázatos lépéstől tapasztaltabb idős barátai is, de ő ezt vallotta: „a magyar irodalomba és a magyar történelembe születtem bele, teljesen függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nékem vagy sem”. Hosszú versben mondott istenhozzádot az országnak (Búcsú Amerikától), ahol megízlelhette a szabadságot, és 1946 szeptemberében hazatért Budapestre.

A koalíciós idők törékeny, rövid életű demokráciája időszakában a Népszava szerkesztőségében kapott helyet, régi barátok között, verskötetei jelentek meg, de a biztató mozzanatokat egyre inkább elnyomták a fenyegető előjelek. A Szociáldemokrata Pártot, amelyhez a leginkább kötődött, a kommunisták pártja egyesülésre kényszerítette, vezető alakjait üldözte, és a Mindszenthy-per, majd a Rajk-per végleg eltávolított minden akadályt a bolsevik diktatúra útjából.

1950 júniusában az államvédelmi hatóság letartóztatta Faludy Györgyöt, és hónapokon át vallatták az Andrássy úti főhadiszállás hírhedt pincebörtönben. Sok kínzás után végül „beismerte”, hogy kémkedett az amerikaiaknak, és beszervező tisztjeiként Edgar Allan Poe századost és Walt Whitman őrnagyot nevezte meg. Hat évi kényszermunkára ítélték, amelyet a magyar GULAG legrettegettebb telepén, a recski rézbányában kellett eltöltenie. Szerencsére 1953-ban Nagy Imre feloszlatta a büntető táborokat, és Faludy visszatérhetett a polgári élet viszonylagos szabadságába. A szörnyű évek emlékeit Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi prózaművében örökítette meg, amely először angolul látott napvilágot Londonban 1962-ben My Happy Days in Hell címen, és több világnyelven sikert aratott, de a magyar közönség csak 1988-ban ismerhette meg, és még akkor is csupán szamizdat kiadásban. A gyötrelmes évek megrendítő verseket is ihlettek, kötetünkben a Zsuzsának – a tömlöcből, Széljegyzet papír nélkül, Kihallgatás, Zárt teherkocsi, Éhség, A felsőbbrendű ember és a Monológ életre-halálra tartozik ide. Verseket írni a rémségek közepette papír nélkül, fejben, hónapszámra őrizni és emlékezetben építeni, variálni és csiszolni őket – ez egyike volt ama életmentő szellemi tornagyakorlatoknak, amelyek révén a recski tábor jórészt értelmiségi foglyai sikeresen őrizték meg lelki és szellemi épségüket és emberi méltóságukat.

Az 1956-os forradalom felemelő és maradandó élmény maradt Faludy számára (ahogy késői vallomása, Ezerkilencszázötvenhat, te csillag tanúsítja), de a hősi küzdelem bukása után másodszor is száműzte magát az országból, mert noha közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, joggal tartott tőle, hogy újra a megtorlások időszaka következik. Hat évet Angliában, főképpen Londonban töltött az emigráns Irodalmi Újság szerkesztőjeként: ez a lap, amely a forradalom előkészítésének legfőbb szellemi fóruma volt, odahaza nem jelenhetett meg többé, ezért indították újra szabad földön az emigráns irodalmárok. Ekkor érte a költőt a tragédia: meghalt második felesége, Szegő Zsuzsa újságíró, akit hazatérése után ismert meg a szerkesztőségben, akihez verset írt a börtönből, és szabadulása után feleségül vette; róla emlékezik meg kötetünk utolsó versében (Elmentél harminc éve). Ezután négy évet töltött Itáliában és Máltán, végül 1967-ben Kanadában telepedett meg, és Torontóban élt emigrációjának hátralévő két évtizede alatt.

Két kanadai egyetemen tanított hosszabb ideig, és több amerikai egyetem hívta meg különböző időkben vendégprofesszornak. Mindenütt tevékenyen vett részt a magyar emigráció munkájában, tagja volt az Ötágú Síp című folyóirat szerkesztőbizottságának, a chicagói Szivárvány című folyóirat szerkesztőségének, szívesen látott előadója az amerikai és kanadai magyar egyesületeknek. Írásait és verseit gyakran közölték Bécstől Haifáig és Montevideóig, míg szülőföldjén könyvei eltűntek a közkönyvtárakból, még a katalóguscéduláikat is megsemmisítették. Sikeresen illeszkedett be Kanada szellemi életébe, és vezéregyéniségnek számított a magyar irodalmi emigrációban. Több kötetben jelentek meg régebbi és újabb versei magyar és angol nyelven is, köztük gyűjteményes kötetek, valamint különféle prózai írások.

1988-ban Faludy először látogatta meg szülőföldjét harminckét év után. Az enyhültebb égkört és a szíves, sőt lelkes fogadtatást megtapasztalva egy év után véglegesen hazatelepedett. Elsőként versfordításaiból jelent meg egy terjedelmes kötet Test és lélek címmel, azután sorra napvilágot láttak külföldön létrejött írásai, és közben új versekre ihlették az élmények. Négy kötete is megjelent a huszadik század utolsó éveiben, közöttük két szonettgyűjtemény 200-200 verssel; 1994-ben Kossuth-díjjal tűntették ki.

Odüsszeusz tehát végleg hazatért az ő Ithakájába, ahol annyi hányattatásáért és keservéért kárpótlásul nyugalmat és méltó elismerést kapott. Pátriárkai kort megérve, olvasói szeretetétől övezve vehetett búcsút életétől.

Tótfalusi István